Ponty

(Cyprinus Carpio)

Az egész földön a legszélesebb körben elterjedt édesvízi halfaj. A régiónkban nagyjából 30-35 kilósra nő meg, hossza elérheti az 1 métert.  A tógazdasági nemes pontyok örökletes pikkelyezettsége alapján elkülönítik a pikkelyes, a tükrös, oldalsoros és az ún. bőrponty változatokat, amelyeknek számos variációja ismert. Eredeti élőhelyét nyáron felmelegedett, sekély vizű tavak, holtágak, folyók mellékágai alkották. Mára a telepítéseknek köszönhetően olyan vizekben is előfordul, amelyek nem felelnek meg a ponty környezeti igényeinek. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerű mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenő buboréksorból (túrás) következtethetünk. Elsősorban a jól felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. A dús növényzet viszont fontos a számára, nemcsak rejtekhelyet jelent a halnak, hanem táplálékot és ívó helyet is.  A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a ponty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken a ponty másodlagos levegőfelvételhez folyamodik, a vízfelszínen levegőt szippant (pipál), sot egyes esetekben bőrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani. A ponty mindenevő halfaj. Természetes táplálékát a vízfenéken előforduló rovarlárvák, puhatestűek, apró rákocskák alkotják. A nagyobb pontyok esetenként a kisebb halakat is bekapják, de a ponty ettől még nem ragadozó. A táplálékot a ponty a harmonikaszerűen előrenyúló szájával veszi fel, majd garatfogaival felaprítja. Ideális esetben, vagyis 18-20 fokos vízhomérsékletnél és kedvezo ívó helyek meglétekor az ivarérett halak májusban és júniusban ívnak, bár ez elhúzódhat július közepéig is (kedvezotlen vízhomérsékletnél).

Amur
(Ctenopharyngodon idella) 

Az amur oshazája Kína, de elofordul az Oroszország keleti részén fekvo melegebb vizű folyókban, tavakban is. Az 1970-es évek elején a magyar szakemberekben felmerült az ötlet, hopgy egy olyan halfajt honosítsanak, aminek fo táplálékát a vizeinkben olyannyira elszaporodott vizinövényzet képezi. Az elso példányok 1973-ban érkeztek meg hazánkba. Az amur mérete elérheti az egy métert, súlya pedig a 30-40 kilót.  Magyarország folyóiban és nagyobb állóvizeiben egyaránt elofordul. Kedveli a hínáros, növénnyel erosen benott vízterületeket. Az amur hengeres testu, felülrol kissé lapított alakú hal, jellegzetesen torpedóalakú. Kültakarója kissé síkos, nem nyálkás, testét nagy méretu ezüstös színu pikkelyek fedik (a Bajkál-tó környékén élo amurok színe feketés árnyalatú ezért ott fekete amurnak nevezik). Feje nagy, vaskos, szája csúcsba nyíló, szájszéle eros, izmos. Az amur elsosorban növényi táplálékot fogyaszt. Étlapján megtalálhatóak a friss növényi hajtások, eloszeretettel fogyasztja a zöldalgát és a nád hajtásait. Az ívás május, június hónapban történik, 20 celsius fokos feletti vízhőmérséklet mellett, ívás után az ikra lebeg, és felúszik a felsobb, melegebb vízrétegbe. A kikelo ivadék az elso idoszakban planktonikus élolényeket fogyaszt csak késobb tér át a növények fogyasztására.

Süllő

A süllő Európában honos. Magyarországon nagyobb folyóinkban és tavainkban található meg,  A Tisza, a Duna, a Körösök, a Dráva, valamint tavaink közül a Balaton és a Velencei tó híres süllőállományáról.  Kedveli az oxigéndús kemény aljzatú vizeket, állandóan búvóhelyet keres magának, ahol nem talál ott a meder egyenetlenségeiben keres fedezéket. Állóvizeken bedőlt fák mellett, nádasokban kell keresni. Az iszapos részeket kerüli, folyóvizekben partbiztosító kőrézsűk, kőgátak, sarkantyúk, ruganyok, valamint duzzasztóművek alvízén található meg nagyobb számban.  A süllő mérete elérheti az 1 métert, súlya a néhány kilótól 15 kilóig terjed. Teste nyúlánk, oldalról alig lapított, feje hosszúkás, szeme nagy. Szája mélyen hasított és csúcsba nyíló, számos apró fogat rejt, ezek közül kiemelkedik két pár hosszabb ebfoga, lényegében ez különbözteti meg leginkább kisebb testű rokonától, a kősüllőtől. Oldalait 6-8 halvány, a testére merőleges oldalfolt tarkítja. Ívása március-április hónapokban történik. Ikráit a fák vízbenyúló gyökérzetére rakja, melyeket a hím kikelésig őriz. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, a megfelelő hely hiányában, ott süllőbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy elősegítsék a szaporodásukat. Az ikrából kikelő lárva először apró planktonikus állatokkal táplálkozik(Rotatoria, Daphnia Magna, Diatomus), később áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására, csak néhány cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra. Felnőtt korában is gyakran előfordul, hogy nem csak halakat fogyaszt, hanem csigákat és kagylókat is.

Keszegfélék

A dévérkeszeg teste oldalról lapított magas, a fiatalabb példányok világosabbak (pikkelyeik ezüstösek), az öregebbek sárgás bronzosak. A lassabb folyású folyókat kedveli, valamint a nagyobb tavakat, holtágakat. A Dunában, Tiszában, Körösökben, állóvizeinkk közül a Balatonban, a Velencei-tóban és a Tisza-tóban találunk nagy állományokat. Ormányszeruen elorenyújtható szájával az iszapban keresi táplálékát, csigákat, kisebb kagylókat, árvaszúnyog lárvát, amely a legsikeresebb csalija is. Mint szájállása is elárulja, elsosorban a fenéken keresi élelmét, de állóvizekben gyakran található vízközt is, néha pedig a felszínre is feljön, foleg a hajnali órákban.  Íz- és szagérzékelése fejlett, messzirol megérzi az etetoanyag szagát. Kedveli az édes ízeket, de foleg tavasszal jó eredményeket érhetünk el, némi sóval bolondítjuk meg az etetőanyagunkat.  Májusban-júniusban ívik a part menti növényzet sekély részén. A nagy nyüzsgésben sokszor a halak háta is kilátszik a vízbol, ilyenkor könnyű prédát jelentenek a vízimadaraknak, emlősöknek. Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyors, a kifejlett példányok hosszúsága elérheti a 40-50 centimétert, súlya a 4-5 kilogrammot.

Busa

A busának két faja él hazánkban, a pettyes busa és a fehér busa. A két faj közti különbség az, hogy a pettyes busa oldala, mint neve is elárulja, sötétszürke pettyekkel tarkított, valamint a a szeme a feje alsó harmadában helyezkedik el. A busát az 1970-es évek elején honosították magyarországon, azzal a céllal hogy a vizeinkben egyre nagyobb mértékben elszaporodott fitoplankton terjedését megfékezze. Eredeti hazája Ázsia keleti része, valamint Kína. Magyarországon szinte minden álló és folyóvizünkben megtalálhatók állományai. Többnyire a felszín felső harmadában tartózkodik, mivel itt található a legtöbb a fito- ill. zooplankton. A két faj táplálkozási szokásai is eltérőek, míg a fehér busa csak és kizárólag növényi eredetű planktonikus élőlényeket (fitoplankton) fogyaszt, a pettyes busa nem idegenkedik az állati eredetű planktonoktól sem. Mindkét hal testfelépítése erőteljes. Hátuk magas, úszóik nagyok és izmosak. A busa mérete meghaladhatja a 1.5 métert, súlya 75 kiló is lehet. Feje nagy és robosztus, szeme a fejéhez viszonyítva kicsi, szája viszont elég nagyra nyitható. Sokszor meg lehet figyelni amint a busák csapatostól szűrik a vizet, ilyenkor a szájuk teljesen nyitva van, és a kopoltyúréseken áramlik ki az átszűrt víz.

Harcsa
(Silurus glanis)

Vizeink legnagyobbra növő, állóvizekben és folyókban egyaránt elterjedt ragadozó hala.  Élőhelyével szemben alig támaszt igényeket. A tavakban és folyókban egyaránt jól érzi magát, sőt a nagy folyók torkolatvidékén a félsós (barack) vizekben is előfordul. Nyugodtan kijelenthető, hogy ideális életteret nyújtanak számára a felduzzasztott folyószakaszok, a víztárazók, ezekben mindenhol jelentős harcsaállomány alakult ki. Kedveli a mély vizeket. Fontos számára a megfelelő búvóhely, de előhelye kiválasztásánál elsősorban a táplálék mennyisége a meghatározó szempont. A vizek szennyezettségét aránylag jól tűri, az oldott oxigén mennyiségére sem igazán érzékeny. Elsődleges táplálékát különböző halfajok alkotják, de gyakorlatilag mindent megeszik ami él és mozog, sőt néha még a dögevéstől sem riad vissza. A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestuek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák foleg nyári idoszakban képezi táplálékának jelentos részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sot egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák.  Párosan, fészekre ívó halfaj. Ívásához 20 C körüli, inkább a feletti vízhőmérséklet szükséges. Ezt a hőfokot hazai vizeink általában május-június folyamán érik el. Ívó helyeként rendszerint szakadó partokról belógó fűzfagyökeret választja, ennek hiányában ívik más víz alá kerülő növényre, de akár vízinövényre is. Az ikrák átmérője 1,5-2,0 milliméter, méretük a kikelésig jelentősen növekszik. A harcsa első éves korára eléri a 15-20cm-t, a második végére 30-40-et, a harmadik és negyedik évben pedig az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg-os testtömeget. Elérheti a 2.3 méteres hosszot és a 110 kg súlyt.

Balin
(Aspius aspius)

A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyíltvízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Általában 10-80 cm hossz között mozog, de elérheti az 1.2 métert is, súlya 12 kg is lehet. Folyókban kedveli az erosebb áramlású részeket, koruganyok, a kogátak sodrását, illetve a duzzasztómuvek oxigéndús alvizét. Tavakban elsosorban a nyílt vízen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatban vadászik, több balin bekerít egy csapat kisebb halat és kedvére lakmározik belőlük. Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe a hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, borét apró pikkelyek fedik. Úszói eroteljesek és nagyok, foleg a farokúszó, amelyik a gyorsaságát adja. Feje nagy, szájnyílása csúcsba nyíló, mélyen bevágott, alsó ajka kampósan végzodik. Mivel fogai nincsenek, áldozatait egyetlen szippantással nyeli el. Elofordul, hogy a balin az orrával kiüti a kishalat a vízbol, majd mikor az bódultan visszaesik akkor nyeli le. Március-április hónapba ívik, az ívást heves balintánc elozi meg. Ikráit a part menti növényzetre rakja. Az ikrából kikelt ivadék az elso napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, késobb áttér az alsórendü rákokra. Ezután foleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak késobb tér át a ragadozó életmódra.

Csuka
(Esox lucius)

A csuka valamennyi édesvízünkben megtalálható, kivételt képez talán a hegyvidéki patakok hűvös vize. Akár másfél méteresre is megnő, súlya elérheti a 25 kilót is. Szürkészöld színű testét világos foltok borítják. Élőhelyén mindig szüksége van valamilyen fedezékre, búvóhelyre, innen támad áldozatára lesből, egyetlen gyors ugrással. Folyóvizeken kedveli a növénnyel sűrűn benőtt partmenti részeket, ahol nincs, ott szívesen báll a meder egyenetlenségeibe, vagy a partbiztosító kőrézsű mellé. Állóvizeken a vizet övező nádfal illetve a hínáros részek nyújtanak megfelelő fedezéket a csukának. Ahol a vízben él vízitök, vagy tündérrózsa, annak a levelei alatt is szívesen tanyázik, de a vízbe dőlt tartásokon is megtalálja a búvóhelyét. Mindig lesből támad, s mindig beáll a rejtekhelyére, ám amikor a víz hőmérséklete jelentősen lecsökken és a táplálékállatok a mélyebb vizekre húzódnak, a csuka kénytelen korgó gyomra által hajtva követni őket. Ilyenkor nincs megszokott leshelye, vándorol. Ívása február-március környékére esik. Télen nem vermel, így a csuka lékből is horgászható. Kiválóan lát a vízben, szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, mindent elfogyaszt, ami a vízben él és mozog. Saját faját sem kíméli. Falánk ragadozó, rendkívül gyors, és nem hibázik. Szájából, kissé hátra, befelé hajló fogai közül gyakorlatilag nincs menekvés. A zsákmányhalat a farkánál kapja el, majd megforgatja a szájában, és fej felől nyeli el. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt acélhorgot is képes elbontani, megemészteni. Sokéves tapasztalat szerint elmondható, hogy a hidegebb hónapokban a csukakapások a nap déli óráira tehető, ha jégen horgászunk nem is érdemes de. 10 óránál előbb kimenni és du. 14 óránál tovább maradni. A nyári hónapokban viszont egészen más a helyzet, itt ugyanis a kifogott csukák zömmel a hajnali, reggeli és a késő délutáni órákban kerülnek horogra.Viták folynak a csuka kannibalizmusa kapcsán, nos ebben a kis filmben pontot tehetünk a végére.

 Kárász
(Carassius carassius)

 A kárász Európa minden folyó illetve álló édesvizében előfordul, kivéve a hideg vízü mély tavakat, sebes folyású patakokat. Oxigénigénye csekély, így mocsarakban lápokban is előfordul. Tavakban a gyorsan felmelegedő partmenti vizekben tanyázik előszeretettel, nádtisztások szélén, hínarasokban találja meg igazán kedvező életfeltételeit. Csak a télvíz idején húzódik a mélyebb vizekbe, a nyugalmi időszak idején. A kárász általában 15-25 centiméteresre nő meg, de súlya elérheti a 1.5 kilót is. A teste magas, oldalról kissé lapított. Két faja él Magyarországon, az ezüstkárász és a széles kárász. A megkülönböztetésük nem okoz nagyobb gondot, mivel a széles kárász magasabb hátú és a farka tájékán egy sötét folt található. Feje kicsi, szája csúcsba nyíló. Testszíne hátoldalon sötétbarna, oldalán az aranysárgától az ezüstszürkéig minden színben előfordul (aranykárász), hasa piszkosszürke. Pikkelyei aprók, kissé bőrbenőttek. Úszói világosszürkék, hátúszójának első sugara kemény, fogazott, ún. bognártüske. Ívása május-június hónapban kezdődik, szakaszosan folyik. Az ikrából kikelő lárva az első időszakban planktonikus szervezeteket fogyaszt, kandicsrákot, vízibolhát, kerekesférget. Később áttér az apró növényi és állati szervezetek fogyasztására, fiatal növényi hajtásokat,  férgeket, csigákat, kagylókat fogyaszt előszeretettel.

rakacateam
Képek: rakacateam, (x)